Adam Kay (Ez fájni fog, Mert szülni karácsonykor kell) legújabb könyve, a Sokkterápia szórakoztató és olykor szívfájdítóan személyes sztorijai arról szólnak, mi történik, amikor egy orvos szögre akasztja a fehér köpenyt, de a szakma fogva tartja. Továbbá arról is, hogy milyen volt orvostanhallgatónak lenni a 21. század elején, mi történik, ha feltépjük a régi sebeket, és megvizsgáljuk az újakat, és hogy az orvosi diagnózis olykor önvallomás is. A Sokkterápia Nagy-Britannia kedvenc mesélőjének legviccesebb és egyúttal legmeghatóbb könyve. Idézet: „Az orvosin a háziorvosi gyakorlat része volt, hogy egy hónapig hospitáltunk egy háziorvosnál. Az egyszerű munkamegfigyelés helyett az egyetem a szuperintenzív képzés híve volt: oda kellett költözni a kollégához. Bár ez úgy hangzott, mint egy tévés valóságshow-kísérlet, a többi évfolyam hallgatóinak elbeszélése alapján inkább vakációnak tűnt. A háziorvosi gyakorlati képzés mellett ez vidéki utazást is jelentett, szállást egy szép házban, ahol a nyájas feleség finom házi koszttal óvta meg a skorbuttól a vendéghallgatót. Ha az embernek szerencséje volt, még ismétlésre is jutott a szabadidejéből. A háziorvosi gyakorlat ezenfelül hihetetlen pályaválasztási eszköz volt – korábban lankadó lelkesedésű vagy határozatlan hallgatóknak adhatott ötletet: >>Hát ez nekem nagyon is jól menne!<< Amikor szóba hoztam apámnak, hogy hamarosan jön a háziorvosi gyakorlat, arca olyan kifejezést öltött, amilyet még sosem láttam: egyszerre keveredett benne a büszkeség, az izgalom és a nosztalgia. Nem minden célzatosság nélkül szóba hozta a nyugdíjazását. Soha nem jutott eszembe, hogy azért képeztek és taníttattak hosszú éveken át, hogy majd egyszer a szó szoros értelmében a nyomdokaiba lépjek. Talán ez a válasz mindenre: ismételd meg a történelmet, de ne kövesd el a hibáimat. Valószínűleg ez a gyermeknevelés célja. Megfogadtam, hogy a papa kedvéért mindent elkövetek. Doktor Pym fantasztikus orvos volt. Igazi régimódi családorvos, aki még csak az ötvenes éveiben járt, de mégis mintha egy letűnt korhoz tartozott volna. Minden egyes páciensét ismerte, és simán felidézte főbb adataikat és kórtörténetüket, mielőtt a Windows 95 ugyanezt a szerepet betöltötte volna. A betegek imádták. Rendszeresen elhalmozták ajándékokkal a rendelés alatt, házi süteményeket és lekvárokat hoztak; az általa kísért terhességek cuki eredményei meg csálé mézeskalács figurákat sütöttek neki. Az asztala minden nap végére úgy nézett ki, mint egy segélyszervezet jótékonysági sütivására. Persze mint mindenhol, a háziorvosi munka itt is jócskán megváltozott; a betegek száma megnövekedett, és a rendelőben, ahol addig három orvos váltotta egymást, már csak ketten maradtak, amióta Richard nevű szeretett kollégája távozott. Hiányában Dr. Pym kénytelen volt meghosszabbítani a rendelési időt reggel és délután is. Addig-addig zsúfolta az időpontokat, amíg már jócskán a kijelölt tízpercnyi vizsgálati idő alá csúszott. Hamarosan az ebédidő is ismeretlen fogalommá vált. Életemben nem láttam még senkit ennél keményebben dolgozni. Kilenc órán át egyhuzamban állta a betegek rohamát – hosszú, tömött sorban jöttek, egyik a másik után.”
