Ha az élet sebeiről írunk, ahhoz nyers, őszinte szavak kellenek. Donatella Di Pietrantonio jól tudja, milyen különös varázsuk van az ilyen szavaknak. Stílusa egészen sajátos, kissé érdes, mégis csupa ragyogás. Rendkívüli finomsággal formálja ezt a sokféle szenvedélytől izzó történetet.
Egy kislány egy bőrönddel meg egy táskára való cipővel becsenget egy idegen lakásba. Amikor kinyílik az ajtó, húga, Adriana áll előtte kócosan, és résnyire szűkült szemmel fürkészi – még sosem találkoztak. Így kezdődik ez a magával ragadó, szívbe markoló történet: egy kiskamasszal, aki egyik napról a másikra elveszít mindent – a kényelmes otthont, a legjobb barátnőit, a szülők feltétel nélküli szeretetét. Pontosabban azokét, akiket egészen addig a szüleinek hitt. A „visszaadott lány” számára, ahogy a faluban nevezik, új élet kezdődik.
„Két élő anyám volt, mégis árván maradtam. Az egyik akkor engedett el, amikor még a nyelvemen volt a teje íze, a másik tizenhárom évesen adott vissza. Elszakadások, hamis vagy titkolt rokonságok, eltávolodások gyermeke voltam. Már azt sem tudtam, kitől származom. Tulajdonképpen ma sem tudom.”
